Szerelem és háború

Nem Mánia Mutter volt az egyetlen, aki minden részletében látta a gyászhozók hódítását az Abaraton. Kamexóváros céges főhadiszállásának szívébe, a körfolyosós terembe számtalan gépi kém jelentése futott be. Tökéletes mechanikus másolatok voltak ezek, a legkisebb tigrisbolhától a behemót rasamasszig (amely bálnával keresztezett százlábúra emlékeztetett). Nem arra voltak programozva, hogy a nagy jelentőségű pillanatokat keressék. De Pixler kémjeiből annyi volt a világ minden Óráján, hogy legalább egy mindenhol biztosan tanúja volt tragédiának és ünneplésnek egyaránt.

Akárhány éven át utazott is hatalmas, gravitáció-semle-gesítő korongján a küklopszi Dr. Voorzangler, ahová csak kedve szottyant, a képernyőn most kibontakozó eseményekhez foghatót még a Rohó Pixler fantasztikus álmainak abarati technológiákkal történő megvalósításáért felelős zseni sem látott soha. Végignézte, ahogyan Mindenit piramisai szétnyílnak, és titokban csodálta (bár ezt sosem vallotta volna be) az épületeket mozgató, rejtett gépezetek iszonyatos erejét. De a felnyitásuk csupán a látványosság első része volt. Ami utána következett, az még hihetetlenebb volt: egy Dr. Voorzangler számára ismeretlen létforma egyedei áradtak elő belőle, amelyek eddig a sírokban rejtőztek, most pedig hat, az égbe tartó, fekete folyamként emelkedtek a magasba, hogy aztán a sötétség tengerévé válva borítsanak be mindent, elfedve a piramisok és Mindenit fölötti csillagképeket. Onnan kifelé áradtak, keletre Babilónium, délre Gnómon, nyugatra Handzsa, északra pedig Pion felé, ahol persze Kamexóváros állt.

Voorzangler egy pár percig még elemezte a látványt, próbálta értelmezni a látottakat, aztán magához szólította az asszisztensét, Kattazt.

– Mi Pixler úr jelenlegi pozíciója? – tudakolta tőle.

– Éppen most beszéltem vele – felelte Kattaz. – Azt mondta, jól van, a „probléma” ellenére. Annak nevezi, uram. A batiszkaf egy kis problémájának.

Voorzangler csak a fejét rázta.

– Ez az ember csakugyan nem ismeri a félelmet. Kis híján elveszítettük… – nézett vissza a terjengő sötétségre. – Neki-állok jelentést írni erről a… jelenségről. Azt szeretném, hogy Pixler úr személyesen is nézze meg, amint elég jól van. Értesítené, hogy akadt egy nagyon sürgős problémánk? Ez… ez a sötétség tíz percen belül beborítja a várost.

– És mi az? – kérdezte Kattaz.

– A nyilvántartásom szerint ez egy faj, ha jól tudom, a gyászhozók. Az Idő, vagyis egyúttal a Szigetek előttről származnak. De amit a régészeti feljegyzésekből tudunk, annak alapján jelentősen kisebbek voltak, mint ezek a teremtmények, amelyeket most látunk.

– Tehát genetikailag megváltoztatták őket?

– Feltevésem szerint igen.

– Tudományos úton? Vagy mágiával?

– Lehet, hogy mindkettő szerepet játszott benne. Vessen csak rájuk egy pillantást!

A nő háta mögötti kijelzőre mutatott. A kataklizmáról jelentő egyik lény, egy lufiróka veszélyesen közel emelkedett a gyászhozókhoz, a létét kockáztatva, hogy az esemény minden részletéről tájékoztathassa őket. A gyászhozók a változatosság iskolapéldájaként szolgálhattak volna, mert nem volt köztük két egyforma. A fejek a fekete, értelem nélküli szemek bonyolult csokrából álltak, néha fénylő csomókat alkotva, akár egy érett gyümölcs. Némelyiknek hatalmas, tüskés szája volt, másoknál rágok komplex halmaza volt a helyén. Akadt olyan, amelyiknek a feje a közönséges ideáti házi légyre hasonlított, amely a világok közti kereskedelem korai éveiben gyorsan elszaporodott az Abaraton is.

– A Kölyökre mondom! Nézze csak azt, Dr. Voorzangler! Azt ott, a… petékkel! Ez undorító! Egek, mennyi kis kukacos… ó, ez borzalmas!

– Csakugyan így gondolja? – kérdezte Voorzangler, és tárgyilagos kíváncsisággal szemlélte a képet. – Hiszen itt is csak az élet egy megnyilvánulásáról van szó, nem igaz? Nem ítélkezhetünk. Én legalábbis nem tudok ítélkezni.

– Hát, sajnálom, doktor úr. Alighanem teljesen igaza van. Csak egy másik faj.

Még hozzá akart tenni valamit, de ekkor feltárult Rohó Pixler privát szobájának ajtaja, és belépett hozzájuk a nagy építész.

– Mi folyik itt, Voorzangler?

– Éppen erről készültem értesíteni, uram.

– Nem szükséges. Elfelejtette, hogy magát is figyeltetem?

– Nem voltam tisztában…

– Azzal, hogy némelyik képernyője magát nézi?

– Igen.

– Pedig így van.

Bezárta maga mögött a lakosztálya ajtaját, aztán fáradt végtagjaival lassan mozogva rálépett az egyik korongra, majd a szokásos pózában, a háta mögött bal öklét a jobb tenyerébe fogva hagyta, hogy körbevigye a tágas teremben a korong, és végignézte az összes monitort.

Annyira hatalmas volt a terem, és annyira sok a kijelző, hogy percekbe telt, mire visszaért oda, ahol Voorzangler és Kattaz álldogált. Amikor végül megint ott volt, így Voorzangler alaposabban meg tudta nézni magának mentorát, aggódott érte. Pixlert nagyon megviselte a merülés az Izabella mélyébe. Fehér volt a bőre, izzadság gyöngyözött rajta. A haja a koponyájára tapadt az izzadságtól.

– Nagyon szeretném megvizsgálni, uram. Megenged egy gyors állapotfelmérést?

– Mondtam már, Voorzangler, hogy teljesen jól vagyok. Sosem voltam jobban.

– De hát nem volt benne a batiszkafban, amikor rátalált a gyászduló?

– Ó, dehogynem. Közelebb is voltam a halálhoz, mint valaha szerettem volna. De a gyászduló egy ősi entitás, Voorzangler. Nem érdekli egy ember halála vagy élete.

– De ön nem csupán egy ember, uram. Ön Rohó Pixler. Ön a Kamexó Kölyök atyja.

– Igen. Igen, az vagyok. És nem fogok meghalni. Sem ma, sem máskor.

– Sohasem, uram?

– Úgy bizony, Voorzangler. Sohasem. Az enyém a jövő. Fényes jövő, Voorzangler, tele lehetőségekkel. Nem engedhetem meg magamnak a halált.

– Szeretnék hinni Önnek, uram…

– De?

– De ezek a gyászhozók, uram…

– Szóval róluk van szó! – állapította meg Pixler tényszerűen. – Lenyűgöző.

– A jelentéseink szerint…

– Felejtse el a jelentéseket. Semmit nem érnek.

– De uram, ön írta őket.

– Nem, Voorzangler, nem én. Egészen másvalaki voltam, amikor azokat megírtam. Az az ember már nincs közöttünk.

– Nincs közöttünk, uram?

– Úgy van, Voorzangler, már nincs közöttünk. Értse úgy, hogy eltávozott. Elhagyta a helyszínt. Halott.

– Egy kissé betegnek néz ki, uram – mondta Voorzangler, lassan, mint aki egy gyengeelméjűhöz beszél. – De… nem halott. Megbízhat az ítélőképességemben.

– Ugyan, dehogy. Nagyon köszönöm az ajánlatot. De nem hinném, hogy élek vele. Mármint nem bízom meg önben. Már jobb tanácsadóim vannak.

– Uram!

– Ők közölték velem, hogy gorgossziumi szomszédaink, különösen az a nőstény korcs, Mánia… -